A sziú indiánok

A sziú az egyik legnagyobb törzs Észak-Amerikában, amely három nagyobb csoportra oszlik: a szantikra, a yankton-yanktonaik-ra, és a lakotákra. Ez a három csoport egyben három nyelvjárást takar. A dakota nyelvjárást négy törzs beszélte, a mdevakanton, vahpekuté, vahpeton és szisziton, akiket együttesen szatiknak neveztek. A szantik lakóhelye Kelet-Dakota, Észak-Iowa, illetve Minnesota környéke. A nakota dialektust a yankton-yanktonaik beszélték, akik Nyugat-Dakota területén éltek. A lakoták (nyelvjárásukat is így hívják) vagy más néven teton-sziúk a legnyugatabbra éltek a Nagy Síkságon éltek. Utóbbi csoport volt az, amely a klasszikus síksági indián életet élte - a bölények vándorlását követték, s meglehetősen harciasak voltak. A lakoták további 7 törzsre oszlottak: oglala (oglála, "akik szórják a sajátjukat"), brulé (szicságú, "égett combúak"), minikonzsu (mnikhówozsu, "akik a vízparton ültetnek"), húgpápá (hunkpapha, "szarv végiek"), szanzark (itázipkhó, "íj nélküliek"), feketeláb (szihászapa, "feketeláb"), túketl (óóhenupa, "akik kétszer főzik a húst".

A törzs neve a sziúk ellenségeitől az odzsibuáktól ered, akik saját nyelvükön "Nadoweisiw-eg"-nek, azaz "kis kígyóknak" nevezték őket. A térségben élő franciák módosították az elnevezést "Nadouessioux"-ra, amelyből végül csak az utolsó szótag maradt meg, a Sioux. A régi időkben, a fehér ember megjelenése előtt 7 nagyobb csoport alkotott egy laza szövetséget, "Hét Tanácstűz" néven. A törzsek minden nyáron találkoztak, megújították szövetségüket, és részt vettek a Naptánc szertartásán. A legutolsó ilyen találkozót 1850 nyarán tartották a törzsek.

A sziúk először a 17. század végén találkoztak fehér emberekkel, akik francia kereskedők voltak. Az első kapcsolatfelvétel Wisconsin területén 1659 telén történt, ezt követően számos kereskedő, illetve misszionárius felkereste a törzseket. 1736-ban egy csapat sziú végzett Jean Baptiste de La Vérendrye nevű férfival és húsz fős kíséretével. Az incidens ellenére a kereskedelmi kapcsolatok (főleg szőrmekereskedelem) fennmaradtak, egészen 1763-ig, amikor is a franciák angol nyomásra kénytelenek voltak feladni itteni területeiket. 

Harcok az amerikai kormánnyal (1854-1890)

1841-től egyre több telepes jelent meg a sziú területeken, akik számtalan új betegséget hurcoltak be, és kipusztították a környék vadállományát. A konfliktus elkerülése végett az USA kormánya 1851-ben tanácsokozásra hívta a főnököket a Laramie-erődbe. Meghatározták a törzsi területek határait, évjáradékot ígértek, illetve főnököket jelöltek ki a szerződében foglaltak betartására. Az egyik ilyen főnök a brulé Hódító Medve volt, aki rendkívül diplomatikus és ügyes vezető volt. Az egymás mellett élés, azonban sehogy sem működött. 1854-ben történt, hogy egy minikonzsu indián egy mormon gazdátlanul legelő tehenét lelőtte. A túlbuzgó és arrogáns Grattan hadnagy ment felelősségre vonni a "tettest", aminek fegyveres konfliktus lett a vége, Hódító Medvét megölték, a feldühödött sziúk erre felkoncolták Grattant és csapatát. Szeptemberben válaszcsapás következett, Harney tábornok legázolt egy burlé falut, ezt követően nyáron újabb szerződés aláírására kötelezték a sziúkat. Ennek következményeként földjeik javáról kénytelenek voltak lemondani, viszont a cserében felajánlott évjáradék mindig késett, a kereskedők és a katonaság pedig lekezelően bánt velük. Az 1861-es éhínség idején az egyik kereskedő, Andrew Myrick azt a kijelentést tette, hogy "Ha éhesek, majd esznek füvet!". Az újabb konfliktus így nem is késett, 1862 nyarán egy csapat szanti meggyilkolt egy telepest és családját. Ezután több telepest és kereskedelmi állomást ért szanti támadást, Myrick-ot is meggyilkolták, szájába pedig füvet tömtek. A szanti ellenállás azonban fokozatosan megtört, sokukat a Crow Creek Rezervátumba telepítették, mások Kanadába menekültek, vagy nyugatra húzódtak.

1863-ban a helyzet tovább súlyosbodott, amikor a Bozeman-ösvényen a telepesek új hulláma indult meg a montanai aranymezők felé. Az indiánok folyamatos zaklatásnak tették ki az itt állomásozó katonákat és munkásokat, aminek eredményeképpen Vörös Felhő törzsfőnök igen kedvező szerződést írhatott alá. Ennek értelmében lezárták a Bozeman-ösvényt, illetve három erődjükből is kivonultak a katonák.A nyugalom nem tartott soká, mivel a sziúk számára szent Fekete-hegyek között aranyat találtak. Mivel a katonaság és a sziúk egyaránt képtelenek voltak távol tartani az aranyra éhes tömegeket, a kormány a hegyek megvétele mellett döntött. Ebbe a sziúk képtelenek voltak belenyugodni, 1876-ben ezért hadjárat indult ellenük, amit azonban sikerrel visszaverték a Little Bighorn-i csatában. A nagy győzelem után azonban a folyamatos katonai nyomás és üldöztetés felőrölte a sziúk ellenállását. 1888-ban szétszabdalták a korábbi rezervátumot, és megkezdődött a sziúk átnevelése a fehér ember életmódjára. A sziúk ezután a spirituális, vallási töltetű Szellemtánc mozgalom segítségével próbálták visszahozni régi életüket, de a fehérek ezt agresszív próbálkozásként értelmezték. Újabb üldöztetés következett, amely az 1890. december 15.-i Wounded Knee-nél csúcsosodott ki, ahol Nagy Láb főnököt és több, mint 150 sziút mészároltak le és Ülő Bikát is meggyilkolták.

Életmód, kultúra

A sziúk életmódja a bölényvadászatra épült, amely a fehér ember előretörésével fokozatosan megváltozott. Bár egy ideig szabadon vadászhattak, de a bölényeket a 19. század végére jóformán teljesen kiirtották, a földművelésre való áttérés pedig nehezen ment a sziúknak.
A sziúknál a törzsek további altörzsekre ún. oyatékra tagolódtak, ezek pedig családokra. A sziúk számára a legfőbb erények a bátorság, erő, nagylelkűség, és a bölcsesség voltak. A törzs vezetőjének (Wičháša Itȟáŋčhaŋ) ezen erényekkel kellett rendelkeznie, s népe feltétel nélkül követte őt. Amennyiben már nem találták alkalmasnak a főnököt a vezetésre, akkor ő megnevezhette utódját, aki rendszerint a fia volt. A törzs fontos ügyei felől - mint például vadászat, költözés, háborúzás - a főnök, és a nagy tapasztalattal rendelkező idősebb férfiak döntöttek. Vallási kérdésben az orvosságos ember döntött, míg a tábor rendjét egy választott - harcosokból (Akíčhita) álló - társaság tartotta fent. A nő és férfi feladatai jól elkülöníthetőek voltak. A nő az otthonért volt felelőse, míg a férfi vadászattal tartotta el családját. A társadalmi ranglétrán bátor cselekedetek végrehajtásával juthatott feljebb a férfi. Ennek jellemzően két formája volt - az egyik a lótolvajlás, vagyongyarapítás céljából, a másik a bosszúálló rajtaütésben szerzett harci dicsőség. Utóbbinak egyik fajtája az "ütésszámlálás", melynek során valamilyen tárggyal vagy puszta kézzel érintik meg az ellenfelet. 

 
Vallás és művészet 

A sziúk vallása - mint a legtöbb indán törzsé - a erősen a mindennapi életbe ágyazódott. Hitük szerint a természet egészében, és annak minden szegmensében erő lakozik, amelyhez segítségül lehet fordulni. Ezt spirituális erőt különböző rítusok, látomások, vagy éppen álomlátás alkalmával lehetett megszerezni. A legfőbb istenség vagy hatalom Wakan Tanka (Nagy Szellem) volt.
A sziú vallásban és kultúrában központi helyet foglal el a békepipa, illetve a pipakészítés. A szanti-sziúk voltak a pipakészítés mesterei, remekbe szabott munkáikat a többi törzs is nagyra becsülte.  A legenda szerint a régi időkben a Fehér Bölény Asszony hozta el a sziúknak a szent pipát. A szent asszony  7 szertartást is a sziúkra hagyományozott, amelyekből néhány megtalálható a többi sziú törzsnél is. Ezek a következőek voltak:

Wakicagapi- a Lélekmegőrző Szertartás. Ennek során az elhunyt lelkét szertartásosan megőrizték 1 vagy 2 évig, mielőtt elengedték volna.

Inipi - az Izzasztókunyhó Szertartás. A nagy körültekintést igénylő szertartás során megtisztultak, illetve látomásokhoz jutottak a résztvevők.

Hanbleceyapi- a Látomáskeresés. A fiatal férfiak próbája volt, amelynek során a vadonban kellett böjtölniük, s ezáltal szereztek látomást.

Wiwayag Wacipi- a Naptánc. A legfontosabb szertartás, amelynek során felnőtté váltak a résztvevők, másrészt a törzsek összegyűltek megerősítve szövetségüket, és fontos ügyeket is megvitattak.

Hunka Alowanpi - a Rokonná Avató Szertartás. Két ember rokonná avatására használták.

Isna Ta Awicalowanpi - a Lányok Asszonnyá Avatása. A lányok első menstruálásához kapcsolódott, amelynek során rituálisan megtisztultak, s elindultak a nővé válás útján.

Tapa Wankayapi - a Labdadobó Rítus. A rituális játékok során a labda, és a játéktér a világegyetem egységét jelképezte.
A sziúk leginkább a bölénybőrt munkálták meg, egyrészt díszes takarókat, másrészt a tipik falát készítették belőlük. A nyugati és keleti törzsek díszítőművészete jelentősen eltér, előbbiek a geometriai mintákat részesítették előnyben, utóbbiak pedig a virágmintákat. A fehér emberek megjelenésével és a velük való kereskedelem által üveggyöngyöket és különböző szöveteket is elkezdtek használni a ruhák hímzése során. 

A sziúk napjainkban

Napjainkban főleg Észak-és Dél-Dakota, Minnesota, Montana, Nebraska, illetve Dél-Kanada területén élnek sziúk, törzsi önkormányzatok irányítása alatt. A sziúk meglehetősen nagy politikai aktivitást mutatnak. Az 1973-as "Wounded Knee Incident"-ben is nagy szerepük volt, amikor is a American Indian Movement mozgalom 71 napig elfoglalta és tüntetett Wounded Knee városában, a kormány által be nem tartott szerződések miatt. 2007 telén Lakota Freedom Delegation kinyilvánította, hogy semmisnek tekint minden eddigi kormánnyal kötött szerződést, és visszaigényel 1000 négyzetkilométernyi földet Észak- és Dél-Dakotát, Wyomingot, Nebraskát és Montanát magába foglaló területen. Továbbá magát szuverén nemzetnek tekinti. Az aktivista csoport követelései nem kerültek meghallgatásra.



Képek címei felülről lefelé:

- Charles Deas - A Group Of Sioux

- Edward S. Curtis - Sioux Chiefs on Horseback (1905)

- Captain Seth Eastman - Sioux Indian Council

- Amerikai Ló és Vörös Felhő főnökök

- Oglala tipi 

- Jules Tavernier - Sioux Encampment

- Sziú naptánc

- Díszes sziú ing


Források:

• Brown, Dee: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem, Cartaphilus Kiadó, 2011.
• Hyde, George,  A Sioux chronicle. University of Oklahoma Press, 1993.
• Gibbon, Guy, The Sioux: the Dakota and Lakota nations, Blackwell, 2003.
• Wikipédia